Fenntarthatóság

A honlap fejlesztés alatt

A felület struktúrájának végleges kialakításáig elsődlegesen szemelvényeket, egyedi véleményeket fogunk közölni.

Fogyasztói Tudatosság – egy másik nézőpontból

A következő néhány oldal véleményt fogalmaz meg, tehát a hivatkozott forrásokon kívül meglehetősen elfogult.

A közelmúltban többször „szembejött velem” az energiafelhasználók energiapiaci tevékenységének kérdésköre. A fogyasztók miért aktívak, illetve passzívak; alakítói illetve elszenvedői a piaci változásoknak. Elgondolkodtatott, hogy miként lehetne a szabadpiaci fogyasztókat nagyobb piaci aktivitásra ösztönözni? Mi is lehetne egy energiaintenzív illetve nagy-fogyasztókat tömörítő érdekvédelmi szervezetnek fontosabb, mint a sok, energiafelhasználását nyomon követő, tudatos fogyasztó, aki még a szervezet tagja is lehet? Az IEF kifejezett célja, hogy az energiapiaci, energiahatékonysági területeken néhány nagyfogyasztón kívül sok közepes és kisebb fogyasztó is otthonosan mozogjon, felelősséget vállalva az energetikai vonatkozású döntéseiért.

A fogyasztók energetikai témákhoz való hozzáállását véleményem szerint néhány lényeges szempont befolyásolja, ilyenek

• energiahordozók vállalati ráfordítások közötti mértéke,
• energiafelhasználás abszolút nagysága,
• energiaárak (változásának) érzékelhetetlensége,
• energetikai szabályozási környezet folyamatos változása,
• energetikai témák összetettsége/alkalom adtán bonyolultsága,
• energetikai tartalmak aktuálpolitikai jelentőssége.

A következő táblázat egy 2019-es EU összefoglalás, mely tartalmazza a fogyasztók energiaköltségei előállítási költségek között milyen arányt képviselnek

Forrás: Energy prices & costs in Europe, COM (2019) 1 Final	Előállítási költség arányos energiaköltség
Átlagos EU vállalkozás	0-3%
High-tech; autó és egyéb jármű gyártás	1%
Hulladékkezelés, szállás és étterem	3-5%
Energiaintenzív szektorok (cement, mészkő/gipsz, agyag és építőanyag, cellulóz és papírgyártás, üveg, vas és acél, vegyipar, nem vasfém előállítása)	3-20%

Az aktív energiagazdálkodási rendszerrel foglalkozó vállalkozások a általában az utolsó kategóriából kerülnek ki, amelyek esetében az energiaköltségei alapvető, versenyképességet meghatározó tényező.

Amennyiben az energiaköltség 3%-alatti, kisebb az ösztönző erő a tudatos energiagazdálkodásra, hacsak az energiafelhasználás abszolút mértéke nem indokolja. Mivel a vállalkozás versenyképességét az energiaköltség befolyásolhatja, így ebből a csoportból is kerülnek ki energetikai témákkal élénken foglalkozó vállalatok.

Az energiafelhasználók nagy része azonban az energiaköltségre valamiféle kötelező kifizetendő szükséges elemként tekint, így kis túlzással teljesen érzéketlen az energiapolitikai/energiapiaci környezet változására. Meggondolandó, hogy egy kisvállalkozónak hány munkaórát kell foglalkoznia energiabeszerzési folyamatokkal, mire egy elfogadható versenypiaci ajánlatot kiválaszt a 3-5 ajánlat kiértékelése után. (A munka nem megspórolható a folyamatból, ami általában ugyanannyi, mint egy energiaintenzív nagyvállalatnál). Előfordulhat, hogy a szabadpiaci beszerzés munka-költsége több, mint a szerződésen elérhető megtakarítás teljes éves összege. Az árak csökkenése/emelkedése pedig azért sem gyakorol hatást a versenyképességre, mert az előállítási költségben csak mintegy „kerekítési különbözet” jelenik meg.

Az elmúlt időszakban az Európai Unió energetikai szabályozása kifejezetten bonyolulttá vált. Az a fogalom, hogy „önálló energetika” már nem létezik. Elfogadták az Európai Unió gazdaságának dekarbonizációjáról szóló zöld megállapodást[1], mely a következő ábra szerint a „Tiszta, megfizethető és biztonságos” energiaellátást egy rész-céljának tekinti.

Az európai energiapolitikai környezet teljesen alárendeltje lett a klímapolitikának, az energiapiaci árak már „megfizethetőnek” kell lenni (a korábbi versenyképességi megfogalmazás más környezetben szerepel).

Ugyan az energiapiaci szabályozás középpontjában még mindig az energiafogyasztó áll, a szabályozási környezet bonyolultsága miatt viszonylag kevés fogyasztó érdeke, hogy az energetikai témákhoz külön erőforrásokat rendeljen.

Az európai szabályozási környezet illetve követelményrendszer a magyar energetikai szabályozásba is „begyűrűzik” – egyre inkább olyan fogalmakkal kell megbarátkoznia a felhasználónak, hogy Energiahatékonysági kötelezettség rendszer, KÁT- METÁR támogatási renszerek, REMIT adatszolgáltatás, zöld energia beszerzés/tanusítványok, okos mérés vagy szén-dioxid kvóta összefüggése.

Tudatos fogyasztó legyen a talpán, aki kiigazodik az olyan kérdésekben, mint EKR (Energiahatékonysági kötelezettségi rendszer – ahol a kereskedő vállal kötelezettséget a fogyasztók energiafelhasználásának csökkentésére – ?!) KÁT-METÁR támogatások rendszere, folyamatos változása, zöld energia beszerzés, zöld tanúsítványok, okos mérések, vagy esetleg az energiaárak és a szén-dioxid kvóta összefüggései.

Mindeközben az energiaköltség nagy része már nem is az energiapiaci ár, hanem a rárakódó kötelezettségekből adódik – rendszerhasználat, adók, egyéb költségek. Ahogy csökken a fogyasztók csatlakozási feszültségszintje/kisebb teljesítményű mérővel felszerelt csatlakozási pontja – úgy csökken az arra való hajlandóság, hogy a fogyasztó energiapiaci aktivitást mutasson – hiszen semmi sem fogja garantálni neki, hogy a megtakarítás arányos lesz a befektetett munkával, nem pedig valamiféle kerekítési különbözet marad a költségek között.

Éppen ezért kizárólag az energiaárakra alapozva csekély a valószínűsége annak, hogy a fogyasztói tudatosságot növelni lehet. Az IEF szerepe abban rejlik, hogy a piaci változások mögött meghúzódó folyamatokat ismertesse, az árak összetevőibe engedjen bepillantást – milyen folyamatok működtetik a magyar szabályozási környezet európai környezethez való közeledését- , illetve abba a gondolkodásba amely segítségével egy kisebb felhasználású fogyasztó is eredményesen részt vehet az energiapiaci versenyben, hogy az elért előnyök a „kerekítési különbözet”-et sokszorosan meghaladaják, és a könyvekben „szabad szemmel jól láthatóak” legyenek.

Kun Erika 2021 Február

---

Gondolatok az európai energetikai fenntarthatósági intézkedésekről – 2020

Avagy az energiaintenzív fogyasztót szem előtt tartó első piacnyitási intézkedésektől és az ellátásbiztonság egyszerű céljától hogyan jutottunk el a magyar energiaintenzív fogyasztót leginkább sújtó energia- és klímapolitikai csomagig, és a 32 EUR/t szén-dioxid árig?

Az iparvállalatok a jól működő gazdaságok alappillérei – különösen igaz ez a energiaintenzív iparra, ami a többi iparág számára állítja elő a szükséges alapanyagokat. Az alapanyaggyártó technológiák anyag-, energia- és környezetintenzív folyamatokat működtetnek. Ám a cementgyártásnak, vas- és acélgyártásnak, nem vasfém előállító és megmunkáló iparnak, üveggyártásnak, papíriparnak, alumíniumiparnak, petrolkémiai iparágnak, vegyiparnak folyamatosan szigorodó feltételrendszernek kell megfelelni, amelyet az EU fenntarthatósági kritériumoknak definiál. A végső cél, hogy az EU gazdasága 2050-re karbonsemleges legyen.

A fenntarthatósági intézkedések a károsanyag kibocsátás minimalizálására, annak megelőzésére, elkerülésére, a túllépés szankcionálására, anyag és energiatakarékosságra és energiahordozó cserére, valamint a megújuló energiaforrások maximális kihasználására irányulnak.

Az Ipari Energiafogyasztók Fóruma a honlap látogatóinak támpontot szeretne adni olyan fenntarthatósági témákban, mint

• Szén-dioxid kibocsátás, és az EU ETS rendszere;
• Energiahatékonyság;
• Energiahordozó csere – különös tekintettel a Zöld Hidrogén programra.

Fenntarthatóság az EU-ban

Az Európai energiapolitikai célrendszer változását szemlélteti a következő ábra-együttes. Látható, hogy az ezredforduló piacszabályozásának nyertesei a versenyképességüket a piacnyitás közvetlen hatásai miatt növelni tudó ipari nagyfogyasztók voltak, amelyek az EU nyugodt növekedési szakaszában, a hárompólusú világgazdaságban (USA-JAPÁN- EU) a felesleges energiatermelő kapacitások megszűntetése folytán bekövetkezett energiaár-csökkenés hatásait közvetlenül élvezhették.

A korábbi évek megnövekedett versenyképessége miatt a 2008-ban bekövetkezett másodlagos pénzügyi válság következményeként kialakuló világgazdasági visszaesés közepette is termelni tudtak, szilárd alapot biztosítva az egyes országok gazdaságainak kilábaláshoz.

A 2008-as válságból való kilábalás új geopolitikai felálláshoz vezetett: Kína közvetlen világgazdasági tényezővé vált, míg Oroszország is növekvő világpolitikai szerepet követelt magának. Az EU-ban a növekedés igénye együtt járt a gazdaság zöldítésének igényével, az alapanyaggyártó ipar ehhez is megfelelő hátteret biztosított innovatív anyag- és technológiafejlesztéssel, alapot teremtve a megújuló energiatermelés intenzív növekedéséhez.

A korábban, jól megfogalmazott, egyenlő arányokkal bíró ellátásbiztonság-versenyképesség-fenntarthatóság hármas feltételrendszer fő célja folyamatosan megváltozott: 2020. végére teljesen eltolódott a fenntarthatóság irányába. Az EU számos szakpolitikáját – közte az energiapolitikát – a fenntarthatóságnak rendelte alá.

Az elmúlt évtizedben a globális felmelegedés a klímaszkeptikusok számára is tagadhatatlanná vált, az energiapolitikában a gazdaság stabil alapját képező nagyvállalatok (anyag-, energia- és környezet-intenzív gyártószektorokról van szó, amelyek felelősek a bolygó szén-dioxid kibocsátásának jelentős hányadáért) más megítélés alá estek. A szabályozás egyre inkább a környezetkárosítás megszűntetésére/elkerülésére irányul, így a technológiák kénytelenek környezetsemleges, vagy inkább környezetbarát módon üzemelni.

A hagyományos alapanyaggyártó technológiák nélkülözhetetlenek a megújuló energiatermelés szempontjából is, gondoljunk a szélturbinák alapjaként szolgáló beton, vagy a torony acélszerkezetére, vagy a napelemek üveg és vasszerkezetére.

Napjainkra nyilvánvalóvá vált, hogy az egyéni versenyképesség növekedéséből származó gazdasági növekedés helyébe valamiféle „össztársadalmi hasznosságon” alapuló növekedési pálya lép, amelyet egyrészt központilag ki kell jelölni, valamint finanszírozni szükséges. Azt kell eldönteni a kormányzatnak, hogy mekkora összeg, milyen ütemezésű és milyen módszertan szerinti újraelosztása szükséges a gazdaság kizöldítéséhez. Nem lehet cél az alapanyaggyártó szektor bezárása, hiszen azt  a 2008-as válság és a  COVID-19-es2020. márciusi összeomlás is megmutatta, hogy visszafordíthatatlan hátrányokat okoz egy-egy régiónak a leállás, vagyis ahol a foglalkoztatás megmarad, a válság nem annyira súlyos. Ezért veszélyes az úgynevezett szénszivárgás, vagyis azon iparágak elvándorlása, amelyet a klímavédelmi szabályozás többszörösen hátrányosan érint. Ekkor a klímaintenzív termelést kevésbé szigorúan szankcionált környezetbe helyezik át – ugyanúgy károsítva a környezetet, csak máshol.

Miért szükséges erről beszélni? Az EU dekarbonizációs célja nem lehet az energiaintenzív fogyasztók „elűzése”, illetve ellehetetlenítése. Sokkal inkább cél az innováció, és az alapanyaggyártás innovatív (új) technológiáinak kifejlesztése, és azok feltételeinek megteremtése. A Európai Energiafogyasztók Szövetsége (IFIEC) az alábbi ábra szerint képzeli el az átmenetet:

A karbonsemlegesség eléréséhez a nagy fosszilis energiahordozó (szén, vagy szén-hidrogén) alapú ágazatok (pl. acélgyártás) új technológiáinak kifejlesztése, meghonosítása szükséges, valamint az átmeneti időszak olyan szabályozása, amely az átmenet folytonosságát biztosítja.

Fenntarthatóság szempontjából néhány főbb, az EU energia és környezetpolitikája által alkalmazott főbb szabályozás:

• EU üvegházhatású gáz kereskedelmi rendszer az ETS, amely az üveházhatásért nagyban felelős CO2 kibocsátás visszaszorítását célozza,
• Alternatív energiahordozók/üzemanyagok a közlekedésben, technológiában, zöld hidrogén program, mely segítségével kutatók a közlekedés alapanyag-termeléshez használt szén helyettesítésén dolgoznak,
• Energiahatékonyság, mely rövid és középtávon lehetővé teszi a fosszilis bázisú, leginkább szennyező technológiák termelésének csökkentését.

A dekarbonizáció:  eszköze az EU ETS

Az ÜHG kibocsátás csökkentés ösztönzésének számos módszere ismert, ezek közül néhány:

1. termelő technológiánként megállapított kibocsátás maximumok/normák, azok felett szigorú büntetésekkel;
2. kibocsátás értékhez megállapított adókkal;
3. kibocsátási jogokhoz rendelt értékekkel, azok elsődleges és másodlagos piacaival.

Az első két módszer közvetlenül beavatkozik a rendszerbe, adó jellegű tételekkel szabályoz. A harmadik módszer indirekt beavatkozás, mely segítségével beárazódik az alternatív technológia, vagyis a piac mondja meg, hogy a pótlólagos kibocsátás helyett mikor érdemes a kisebb kibocsátású technológiáról beruházási döntést hozni.

Az EU kibocsátáskereskedelmi rendszere 2005 óta működik. Jelenleg a III. kereskedési szakasz szabályai alapján, 2021-ben indul az új kereskedési szakasz, a IV. az eddigi legszigorúbb szabályok alapján.

A piaci árazásnak hátránya is van: egyrészt az EU CO2 kibocsátási piaca mesterségesen létrehozott piac, mesterségesen létrehozott „árucikkel” (kibocsátási joggal). A szabályozási hiányosságok/tehetetlenségek miatt ez az árjelző funkcióját nehezen látja el. A kereslet/kínálati többlet nagy ármozgásokat generál. Ilyen volt például az ETS III. indulásakor az ETS II-ből megmaradt kibocsátási egységek piacra dobása, a nem várt Brexit eredmény utáni összeomlás (amikor a piac azt gondolta, hogy a brit egységek a piacon túlkínálatként megjelennek). Ilyen hátrány lehet az is, hogy a piac likviditása okán nem csak ETS hatálya alá eső létesítmények (kibocsátó iparvállalatok) lehetnek tagjai, hanem bármilyen típusú befektetők, akik ha látják, hogy az eszköz jól teljesít, beszállnak (még jobban teljesítővé teszik azt), vagy alulteljesítés esetén távol maradnak a piactól (felszámolják az ott épített pozíciójukat).

A következő ábra tartalmazza a szén-dioxid kibocsátási jog ármozgásait 2015-ös évtől kezdődően. Látható, hogy 2017. augusztus haváig az eszköz meglehetősen alulteljesítő volt, és alacsony árszinten mozgott (5 EUR/t CO₂), aztán közel 1 éves intenzív áremelkedés után érte el a 20 EUR/t árszintet, mely alá két éve csak rendkívüli időszakokban esett be. Jellemző a piacra a viszonylag nagy volatilitás – míg a kezdeti időszakban jellemzően 1 EUR volt a volatilitás (az érték közel 20%-a), addig a mostani árszint 20 és 30 EUR között mozog, mely a sávközéphez viszonyítva 40%.

A 2020-as év vége soha nem látott magasságokba emelte a kvótaárat, így nem kizárt, hogy a kibocsátási jog a 35-40 EUR/t értéken cserél majd gazdát.

A 4. ábra mutatja a kvótaár és kapcsolódó energiahordozók árszintjeit az elmúlt 3 hónapban

A 4. ábra alapján az alábbi következtetéseket lehet levonni:

1. a kvóta kiheverte a COVID-19 okozta szervezett piaci sokkot, a márciusi 14.20-14.30 EUR/t közötti éves legalacsonyabb, márciusi árfolyamról a történelmi 32 EUR/t körüli szinteken is megfordult;
2. a július hónap végi konszolidáció a nyárra jellemző kisebb kereslet, az energiamix árcsökkenése, a koronavírus miatti aggodalmak ismételt növekedése, valamint a világgazdasági visszaesés adatai miatt következhetett be;
3. augusztus hónapban a kvótaár a szokott módon, áremelkedéssel reagált az aukciós mennyiség csökkenésére, valamint az energiamix árának emelkedésére.
4. A kvóta ára a 25-30 EUR/t közötti „biztonsági sávot” eddig csak rövid időre hagyta el ebben az időszakban, a 2020. december hónap lehet, amikor tartósan 30 EUR/t felett lehet a kibocsátási jog ára.

Úgy tűnik a szabályozási változások, a szigorodó kibocsátási normák és a késlekedő ETS IV-es ingyenes kvóta kiosztás, valamint aukciós késlekedés miatt a szén-dioxid kvóta tovább fog drágulni. Erre „ráerősíthet” az energiahordozók áremelkedése

Kun Erika, 2020 december